Pár hónappal ezelőtt találkoztam a lépcsőházban, a fölöttem lakó szomszédom legfiatalabb fiával, aki sorkatona, és láttam, hogy már tiszt. A rövid beszélgetésből megtudtam, hogy egy “vaskupola” egységnél szolgál. “Te már parancsnok vagy?”-kérdeztem. “Nem, még nem, de az az álmom” válaszolta.
A jelenlegi helyzetben, talán hamarabb megvalósul az ő álma. Most ő biztos nehezen dolgozik. Ezek a “vaskupolák” tönkre tettek a levegőben majdnem minden rakétát, amelyeket kilőttek Izrael felé. Jeruzsálem légteréhez talán háromszor próbáltak küldeni. Háromszor megszólaltak a szirénák, amelyek jelezik, hogy az óvóhelyre kell menni. Sikerült látnom elterítését, illetve felrobbantást egy ilyennek. Pár bumm nyomában rögtön három fehér folt és fehér füst a gyönyörű világoskék égen. Az pont akkor történt, amikor kiszálltam a kocsimból a parkolóban egy amerikai vendégemmel. Szándékunkban volt egy esküvőre menni a közeli Chanba. A vendégem megijedt, én csak nyugtattam, hogy ez lehet gyakorlat is, mert nem nagyon hallottuk a szirénát. Van, valami rossz abban, ha háború megszokottá válik. Az esküvő úgy zajlott, mintha nem lenne háború. Pár vendég külföldről lemondta, de volt nagy öröm, jó ételek és tánc.

Vezetés közben hallgatom a komolyzenei csatornát – a muzsika hangját (Kol ha’muzika). Nem találok jobb módot elterelni figyelmemet a helyzetről. Percként jelentik azokat a helyeket, ahol szól a sziréna, amelyek felé kilőttek egy rakétát. Akkor a muzsika elhallgat egy pillanatra, és ez rendszeresen ismétlődik. Ez az én tapasztalatom ebből a háborúból, ami csak folytatása korábbi eseményeknek. Minden két-három évenként, pont annyi idő, amennyi elég a Hamasznak rehabilitálni magát, visszahozni azokat a háborús eszközöket, amelyeket a Cahal tönkre tett. Sőt, fejleszteni a támadó fegyverekkel, az legutolsó tűzszünettől. Aggódom azokért az emberekért és gyermekekért, akik olyan területen laknak, ahol hullnak a bombák a fejükre. Milyen nehéz nekik ott, és félelmetes. A holokausztot túlélők sorsára, akik kénytelenek átélni ezt a zsidó sorsot is. Itt-ott nézegetem a TV-t kapcsolgatom a távirányítót a három hírcsatorna között. Hallani a legfrissebb híreket a frontról. A két híradó között hallgatom a végtelen szövegeket, már 12 napja. Interjúkat a különböző díjjal kitüntettet jelenlegi és nyugdíjas tábornokokkal, politikusokkal, professzorokkal, tudósokkal es kutatókkal. Mindenki elemzi a lehetőségekkel, sejti a következő lepéseket és osztja a tanácsokat a vezetőségnek. De, ahogy a Példabeszédekben írva van: “Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az isten tanácsa áll meg” (19,21), De ahhoz az isteni tanács még nem került sorra, csak a sors dönt, és a véres küzdelem Izrael és a palesztinok között meg nem szakadt meg, csak folytatódik. Ez a konfliktus nem most kezdődött, se nem akkor, amikor Izrael államát megalapították 1948-ban, amikor én születtem. A gyökerei még a huszadik század elején keresendők, amikor ez első cionista települések Eretz Izraelben ellentétben álltak az arab nacionalista törekvésekkel. Nem akarok erről a témáról részletesebben beszámolni, de mar a húszas- harmincas években ez vezetett zsidók gyilkolásához. Aztán tovább védekezés és támadás, amellyel a mi oldalunk válaszolt az agresszivitásra. Ez így ment körbe a háborúk folyamán.
Amikor min alijáztunk Izraelbe (Komáromból kivándoroltunk) 1949. július 19-én (65 éve), 11 hónapos voltam, és apám azt mondta: Na, mire 18 éves lesz, már nem kell bevonulnia katonának. Szegény apukám, az idealista, aki úgy örült, hogy van a zsidóknak államuk. Az ő lánya (én), katona volt már a hatnapos háborúban (1967), katonatiszt lett, anya lett, a két fia, az apám unokái, harcoló katonák voltak – egyik a tankosoknál, a másik a gyalogosoknál, már lassan a dédunokai közelednek ahhoz a korhoz, amikor jelentkezni kell. Semmi sem változott, nincs megoldás. Az érzés, hogy mindig is így lesz: ” és fegyvered után élsz”, ahogy átadta Izsák Ézsaunak. (Mózes 27, 40)
Csak szeretném említeni, azt az imát a Kádisban, amely kifejezi a régi zsidó vágyat, amely azt mondja: Osze Salom Bimromav hu jawase salom alejnu ve’al kol Israel vew imru amen” Aki békét szerez a magasságban, Ő teremtsen békét számunkra és egész Izrael számára, s mondjátok együtt: úgy legyen” (Ámen)

A napokban az izraeli hadsereg elindította a szárazföldi támadást a gázai övezet ellen. A Komáromi Zsidó Hitközség is aggodalommal figyeli az eseményeket. A szlovákiai és a magyarországi média túlnyomó része egyoldalúan mutatja be a palesztinok szenvedéseit, az angolul vagy héberül nem beszélő olvasóink aligha tudhatnak meg valamit a valódi okokról, az izraeliek mindennapjairól. Ezért is gondoltuk, hogy imáink mellett körkérdést teszünk fel a Komáromból származó izraelieknek, hogyan is élik meg a háborút. Vannak, akik pár kilométerre laknak Gázától, mások távolabb. Napjaikat különböző mértékben, de lényegesen befolyásolják a történtek.