Izrael térképe megváltozott. Az ország körzetei az északi Galil, a tengeri sáv, mellette a Somroni és Judeai hegyek, délre a Negev és a legdélebbi Eilat, ezek az ismert jelző pontok. A napokban az ország körzetei a Gázai sávtól levő távolság szerint vannak elosztva, illetve aszerint, hány másodperce van az embernek, míg a riasztó szól, hogy védett területre sikerüljön szaladnia, mikor Gázából kilőnek egy rakétát izraeli terület felé.

A mi városunk, Ashkelon 30 másodperc messziségre van a gázai rakéták kilövésétől. Mikor a szirénák nappal vagy éjjel megszólalnak, 30 másodperc választ el minket a veszélytől. A törvény 1990 óta előírja, hogy minden azóta épült házban egyik szoba biztonsági szoba legyen, ahol a betonfalak, vasajtó és vas ablakvédő megfelelő biztonságot nyújtson.
Gázában nincsenek biztonsági szobák és nincsenek óvóhelyek. Nem azért mert ők úgy gondolták, hogy ez felesleges. Azért nincs, mert a Hamasz elkobozta a cementet meg a vas traverzeket, amelyeket Izrael szállít nekik, hogy rendes lakásokat építsenek. A Hamasz az elkobzott építőanyagokkal sok kilométeres alagutakat épített, hogy azokból tudjon Izrael ellen terrorcselekményeket végrehajtani.
A mindennapi élet teljesen megváltozott. Akinek nem muszáj elmenni otthonról, nem megy. Tíz nap óta én is csak kétszer mentem ki a házból, elszaladtam a közeli szupermarketba bevásárolni. Munkahelyeken, ahol van, biztonsági szoba vagy óvóhely, ott próbálják folytatni a megszokott rutint, de sok nehézséggel. Sokan otthon maradnak a gyerekek mellett, sokan tartalékos katonák és behívták őket katonai szolgálatba.
A szomszédunk unokái, három kisfiú: a legkisebb 5, a nagyobb 11, a legidősebb 14 éves. Mikor a nagyszülőkhöz jönnek látogatóba, mindig átjönnek hozzánk, megvan az nappali szobában az ő csokoládé és más édesség kincstárjuk. Kedves barátunk, Andris elnevezte őket “csoki kommandó”-nak. A konyhai fiókból kiveszik a nylon zacskókat és megtöltik finomságokkal. A legkisebb, Ofek, nagy szakértő a számítógépes játékokban és sokszor hosszú ideig nagy lelkesedéssel játszik.
A héten, mivel a szülők munkában voltak, elhozták őket a nagyszülőkhöz. A kis Ofek rögtön átszaladt hozzánk. Takarítás közben voltam, pont a padlót mostam. Ofek leült a fotelba és nézte, hogy haladok a munkával, megkérdezte: “Orna, mi lesz, ha most elindul a riasztás, a biztonsági szobába kell szaladni és te pont felmosod a padlót? El fogok csúszni a nedves padlón és nem érek be időben, a szobába”. Megdöbbentem, hogy min jár az esze és rögtön megnyugtattam, hogy ha kell szaladni, vigyázni fogok rá. A padló megszáradt, a szőnyeg is a helyére került és Ofek bement a biztonsági szobába ahol a számítógép van. Ez a dolgozószoba ahol a számítógépek, a könyvespolcok meg az íróasztal van. Ofek leült a géphez és megkért, hogy maradjak vele, mert talán “elfelejti”, hogy kell játszani. Mikor ajánlottam neki, hogy menjük ki a csoki kincstárba azt válaszolta: “Te tudod, hogy én mit szeretek, ma te hozzál csokit ide nekem”.

Az idősebb unoka, Niv is átjött. Ő hősnek próbálta mutatni magát, ami jó, mikor a riasztás volt nyugodtan bejött a biztonsági szobába. Születésnapjára megkapta anyukája régi mobilját rögtön áttelefonált a nagypapájának és közölte, hogy nálunk vannak bent a biztonsági szobában. Mikor ki lehetett menni, rögtön leült a televízióhoz a híreket követni.
Elszomorító, hogy gyerekeknek ilyen fiatal korban meg kell tanulni az önvédekezést, ahelyett, hogy a nyári vakációt élveznék, azt számolják, hogy hányszor szaladtak a védett helyekre. Fiatalabb és idősebb gyerekek Shderotban és környékén 14 éve ebben élnek. Ők 15 másodperc messzeségre vannak a gázai rakétáktól. Megtanulták, hogy mikor kimennek otthonról iskolába, vagy barátokhoz úgy tervezzék az utat, hogy az utcai védett helyiségek mellett menjenek. Megtanultak rekord gyorsasággal fürödni, mert hátha riasztás lesz.
A megoldást a politikusokra hagyom. Senki se fut a csatatérre, ha nem muszáj. A mai helyzet nem hagyott más választást mivel az ország déli része megállás nélküli fenyegetés alatt van. A józan ész nem fogja fel, hogy miért kell a határ mindkét oldalán elvenni a gyerekektől a boldog gyerekkorukat és olyan életmintát elfogadni, ahol a félelem uralkodik.

Már második hete hogy itthon ülök, mindig keresek valami elfoglaltságot. 2 szekrény tartalmát kipakoltam, szortíroztam, átrendeztem, kitakarítottam. Egyik barátnőm elkezdett horgolni, a másik rendet csinált a régi számlák és iratok között, a harmadik süt-főz, mindent befagyaszt mert csak ketten vannak otthon. Senkitől se hallottam, hogy egy jó könyvet olvasott, mert nem lehet koncentrálni pedig mindegyikünk szorgalmas olvasó. Maximum az újságot átnézzük tudva, hogy a reggeli számban csak régi hírek vannak.
Akármilyen nehéz és komplikált a helyzet mindegyikünk reménykedik, hogy hamarosan a konfliktus megoldódik. Nem kell különleges fantázia ahhoz, hogy elképzeljünk egy virágzó Közel-Keletet. Az alapja megvan, de sajnos szélsőséges fanatikusok letiporják a reménység rügyeit, kivágják a gyökereit. Nekünk Izrael az egyetlen országunk, itt akarunk élni békés szomszédságban és otthont biztosítani akárhol élő zsidóknak.

A napokban az izraeli hadsereg elindította a szárazföldi támadást a gázai övezet ellen. A Komáromi Zsidó Hitközség is aggodalommal figyeli az eseményeket. A szlovákiai és a magyarországi média túlnyomó része egyoldalúan mutatja be a palesztinok szenvedéseit, az angolul vagy héberül nem beszélő olvasóink aligha tudhatnak meg valamit a valódi okokról, az izraeliek mindennapjairól. Ezért is gondoltuk, hogy imáink mellett körkérdést teszünk fel a Komáromból származó izraelieknek, hogyan is élik meg a háborút. Vannak, akik pár kilométerre laknak Gázától, mások távolabb. Napjaikat különböző mértékben, de lényegesen befolyásolják a történtek.