Emlékezz és őrizd meg- sámor ve záchor, sómajr vö zóchajr, hangzik el zsinagógáinkban minden szombaton e két szó. A Tóra e szavakkal írja elő nekünk a Shabat megtartását. E két szó jegyében szeretném megosztani Önökkel gondolataimat.

 

Hatvanhárom esztendő után is emlékezünk.

Ennyi év alatt sokan, sok mindent elmondtak a vészkorszakról, a komáromi és környékbeli zsidóság tragédiájáról. Hatvanhárom év, több mint hat évtized, az akkori idők szemtanúi, a túlélők az emlékezés kötelességét hagyták ránk és azt, hogy tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy soha senkiben még a gondolata se merülhessen fel annak, hogy újra ilyen gaztettet lehessen elkövetni.

Emlékezni sokféle módon lehet, Izraelben élő hittestvérünk a közelmúltban édesapja fotóját ajándékozta kis múzeumunknak, mondván itt a helye szeretett városában. Egy másik család eredeti, korabeli levelezőlapokat küldött, tudva, hogy fontos üzenetük van az utókornak.

A Komáromi Zsidó Hitközség programjaiban mindig is kiemelt helyet kapott a Soá a Holokauszt, az idei évben első alkalommal rendeztünk megemlékezést az ENSZ által január 29-re beiktatott napon az Auschwitz – Birkenaui tábor felszabadulásának évfordulóján. Különleges nap volt ez életünkben, három témában három szakember tartott nagysikerű előadást, hallhattunk Komárom és a Holokauszt kapcsolatáról, Boldog Salkaházi Sáráról és részt vehettünk a zsinagógai gyertyagyújtáson is. Ez is az emlékezés egyik formája… Nagy öröm volt számunkra, hogy egyik előadónkat később a Selye János Gimnázium is felkérte, így több száz diák is hallhatott a vészkorszakról a nagymúltú komáromi iskolában.

Pár héttel ezelőtt a Tiszti Pavilon dísztermében elevenedett meg a vészkorszak két kislány Ecséri Lilla és Heiman Éva naplója nyomán A piros bicikli előadásán.

 

Emlékezni kötelességünk, zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt. A nem zsidó barátaink által szervezett megemlékezések egyik szép példája régiónkban Nagymegyer városa, ahol az egykor nagy közösségből mára senki sem maradt, mindössze a temető és négy éve a város központjában a szlovák, magyar és héber nyelvű emléktábla. Ma délután mi is ott leszünk a lassan hagyományossá váló ünnepségen, melyet évről évre a helyi gimnázium tanára, Varga László szervez. E történetet annak reményében idéztem, hogy akad még pár község és város régiónkban, ahol követik majd a megyeriek kezdeményezését…

 

A komáromi emlékezések sorában az idén ősszel ismét rendhagyó esemény következik, amikor Az Élet Menete Alapítvány által üzemeltetett marhavagon, amely a Soá mozgó kiállítása, Dél-Komárom pályaudvarán áll majd egy hétig, hogy mindenkinek, időseknek és fiataloknak, iskolásoknak és nyugdíjasoknak lehetősége legyen látni, milyen is volt, hogy is nézett ki a vagon. Sokaknak ez volt az utolsó hazai állomás, innen indultak az Endlösung, a végső megsemmisülés felé. A Dél- Komárom pályaudvarán ma naponta megfordulók nagy része valószínűleg nem tudja, mi is történt ott 63 évvel ezelőtt.

Az 1944 júniusában induló szerelvények jelentős része a lengyelországi Auschwitz- Birkenauba érkezett.

A tábor területén megtalált kéziratok egyike Zalmen Gradoskitól származik, aki így ír a megérkezés pillanatairól.

„Félelemmel telve és végletekig kimerülve tocsogtunk a szétázott agyagtalajon. Sírjainkhoz értünk, ahogy elneveztük új házainkat.

Épp csak megérkeztünk, épp csak levegőt vettünk, már egypárunkat elértek a botcsapások. Már folyt a vér a felrepedt fejünkből és a megsebzett arcunkból. Ez az újonnan érkezettek üdvözlése. Mindenki bódultan néz körbe, hova hoztak bennünket. Tudtunkra adják kíméletlenül, hogy ez a tábori élet rendje. Itt szigorú vasfegyelem uralkodik. Ez itt a halál tábora. Holt sziget. Az ember nem azért van itt, hogy éljen, hanem azért, hogy mielőbb elpusztuljon. Az élet számára itt nincs hely. Ez a halál rezidenciája…”

Valószínűleg komáromi hittestvéreink, apák, anyák, gyerekek, idősek, köztük nagyszüleim is valami hasonlót érezhettek, mikor odaértek a zsidórámpára.

Oda ahonnan már nagyrészüknek csak egy irányba vezetett az útja a gázkamra, majd a krematórium felé. Ott a birkenaui krematóriumok romjainál állva érzi az ember azt a pusztítást, melyet a náci német gépezet és helyi segítői véghezvittek.

Az emlékezéssel egy időben fel kell emelnünk szavunkat az antiszemitizmus minden megnyilvánulásával szemben. Nem hagyhatjuk, hogy még egyszer valakit azért érjen sérelem, mert származása, vallása zsidó. E fellépés azonban nemcsak a mi feladatunk, hanem minden jóérzésű emberé is. Úgy gondoltuk és gondoljuk ma is, hogy az antiszemitizmus ellen az oktatás, a tudás bővítése a megoldás, ezért is tárjuk ki időről időre a Menház, a mikve vagy a temető kapuját, hogy a komáromiak és a környékbeliek tudják, e városnak van, volt és lesz is zsidó hitközsége.

Sikerünk bizonyítéka a Komáromi Napok alatt vendégül látott 400 érdeklődő. Kis lépésekkel haladunk előre, a cél felé, hogy komáromiak és környékbeliek legalább életükben egyszer járjon a zsinagógában.

Az oktatással azonban minden célt nem érhetünk el, ha körülnézünk 2007 Komáromában, egyre gyakrabban találkozhatunk zsidóellenes megnyilvánulásokkal. Az antiszemita írások szerzőinek jelentős része egyik közintézményünk vezetője vagy munkatársa, egy olyan intézményé, mely a kultúra meghatározója és formálója régiónkban.

 Felháborító és megengedhetetlen, hogy ez így legyen, ezért a Komáromi Zsidó Hitközség minden eszközt felhasználva  tiltakozik a jövőben e helyzet ellen.

 

Az „emlékezz” mellett a másik szó az „őrizd meg” megőrizni azt, amit szüleink, nagyszüleink generációjától kaptunk és tovább adni azt a fiatalabbaknak. Lödor vador, azaz nemzedékről nemzedékre, mint az a most záruló ifjúsági találkozó címében is szerepel.

Megőrizni és tovább vinni ez a feladat. A komáromi zsidó közösség elnökeként naponta találkozom e szavak súlyával és azzal a felelősséggel, amely e gondolatok mögött meghúzódik. Hitközségünk válaszút elé érkezett. Fülembe csengenek Scheiner Péter barátunk hat évvel ezelőtt forgatott filmjének záró gondolatai „még találkoznak zsidók Komáromban” A kétezres évek elején nem is éreztük át ennyire a „még” szó jelentését. Időről időre megnézve a filmet arcok jönnek elő, a komáromi zsidóság meghatározó arcai, akik ma már itt nyugszanak az Aranyember utcájában. Olyan emberek, akik részei voltak e közösségnek, kötődtek hozzá.

 

Tavaly ősszel gyönyörű pillanatot élhettünk át a komáromi zsinagóga 110 éves születésnapján, amikorra megújult a Bét HaKneszet belseje. Ott és akkor is az volt a cél, hogy még sokáig zsinagógaként működhessen, a találkozás házaként, ahol találkoznak hittestvéreink a távolabbi és szélesebb régióból és találkoznak zsidók és nem zsidók is, de mindenképpen emberek töltik meg a teret…

A válaszúton a komáromi zsidóság jövője a tét, az hogy lesz e még pár év, évtized múlva hitközség.

 

Felteheti magában a kérdést a jelenlevő, miért is kapcsolódnak e gondolatok a mai emléknaphoz, miért erről beszél a közösség vezetője. E kérdésre kettős válasz adható, egyrészt, pont ez volt a végsőmegoldás célja, a zsidóság eltüntetése… Másrészt ez az a hely, ez az a rendezvény, ahol a komáromi és az innen elszármazott zsidóság legnagyobb létszámban találkozik. Tudom, sokakat ez az évi egy emléknap köt őseikhez, őseik hitéhez, sokan vannak, akik még ilyenkor sem jönnek el…

 

Most az ötvenes hatvanas generáción a sor, a mi hozzáállásunk határozza majd meg a jövő hitközségét. Az elmúlt évek programjai mind-mind azt a célt szolgálták és szolgálják ma is, hogy kapcsolódási pontot biztosítsanak a mai kor embere és a judaizmus között, hogy hol ez a pont az mindenkinél egyéni döntés kérdése.

 

A mi célunk az, mindenkinél meglegyen ez a pont, és aktív részese legyen a komáromi zsidó életnek. Jöjjön városunkból, vagy egy kis faluból, vagy a határ másik oldaláról…

 

Ettől függ a komáromi zsidó jövő, ettől függ, hogy lehet-e még viziója közösségünknek.

A tavalyi nagyünnepek alkalmából fiatalabb és középkorú tagjaink egy-egy Zsidónak lenni könyvet kaptak ajándékba. Bízom benne, hogy sokan forgatták, forgatják rendszeresen. Gondolataimat a Donin könyv utolsó lapjának szavaival és egy szebb jövő reményével zárom: „A zsidóság életben maradásához nem elég, ha lojalitást tanúsítunk a judaizmus iránt vagy másvalami iránt, aminek alapján zsidók maradhatunk. Ha a zsidó létnek nincs tartalma, akkor a zsidóság mint nép vagy hit fennmaradásának nincs semmi jelentősége. De aki hisz a fennmaradás fontosságában annak magának is tartalommal kell megtöltenie életét.”