A mai fiatalok, mint ahogyan a felnőttek is, sokfélék. Mintha az utóbbi időben megszaporodtak volna az ifjúság számlájára írható negatív vélemények. Ezek bizonyára sok esetben helytállóak is, viszont azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fiatalokért mi magunk is felelősek vagyunk. Ezért is öröm számomra, amikor olyan fiatalról adhatok hírt, aki a közösség érdekében végzett önzetlen munkájával kivívta környezete tiszteletét, méltó megbecsülését.

A komáromiak már régóta észrevehették, hogy a zsidó menház körül mintha megbolydult volna az élet. Kívül és belül átalakítások folynak, emléktáblát helyeztek el a zsinagóga falán a holokauszt komáromi áldozatainak emlékére, a Komáromi Napok keretén belül már harmadik alkalommal nyitott kapuk várták az érdeklődőket, továbbképzést szerveztek történelemtanárok és oktatási programokat gyermekek részére. Aki a menházat és a zsinagógát belülről is megnézte, meg-győződhetett róla, hogy mikromúzeum, fényképtár, könyvtár áll az érdeklődők rendelkezésére és Hitközségi Híradó címmel újság tudósít a történésekről. Mindennek hátterében két fiatalember, egy testvérpár áll: Paszternák Tamás és András Mindketten mérnökök, budapesti munkahellyel, de amint idejük engedi, sietnek Komáromba tervezni, szervezni, újságot szerkeszteni, programokat összeállítani, tárgyalni, emléktárgyakat gyűjteni, múzeumot berendezni, klubot vezetni, idősekről gondoskodni, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Kiváncsi lettem a fiatalemberekre, meghívtam őket egy beszélgetésre, de csak Tamást tudtam elérni, de kérdéseimre ő is kimerítő válaszokat adott.

– Hogyan kezdődött, mi indított el azon az úton, hogy újjáélesszétek a már─már feledésbe merülő hagyományokat? – Családi hagyományokról nem beszélhetek, otthon nemigen gyakoroltuk a zsidó vallási szokásokat. Viszont tizenéves korunkban öcsémmel Szarvason egy zsidó közösségi táborba kerültünk, s itt kezdtem el a györekeimet keresni. Főiskolai tanulmányaink befejezése után már több idő jutott a szervezési munkákra, s miután a budapesti rabbiképző speciális szakát is elvégeztük, avatottabban láttunk neki a munkának. Kezdetben csak egy újságot szerettünk volna megjelentetni, hogy összefogjuk a még élő, és az idegenbe szakadt hittársainkat, mely jelenleg 330 példányban jelenik meg, s régiónkon kívül eljut Ausztráliától Amerikáig mindazokhoz, akik még nem szakították meg kapcsolatukat a szülőföldjükkel. Ezután szerveztük meg a Salom klubot, melynek ma már 60 tagja van, s kapcsolatot tarunk Komárom─Esztergom megye más zsidó hitközségeivel is.
– A zsinagógában istentiszteletek is zajlanak . – Nagyon ritkán, ugyanis hagyományaink szerint csak 10 felnőtt férfi jelenlétében kerülhet sor erre, így valójában kizárólag nagy ünnepeink alkalmával végezzük.
– A komáromi rabbik közül kiemelkedik dr. Schnitzer Ármin, a helyi zsidó egyletek megalapítója, több éven át az Országos Rabbi Egyesület elnöke, aki 52 évig működött városunkban, s a felekezetek közötti béke szószólója volt. A menház megnyitása, a programok szervezése a más felekezetűek számára, s a közeledés számtalan egyéb jele az ő szellemét idézi számomra. Jól látom? – Mikromúzeumunkban külön terem idézi az ő emlékét, s példaképünknek tekintjük őt. Az együttműködés szellemében szervezzük a nyitott napokat, ahol mindig más téma köré csoportosítjuk az információkat. Tavaly a zsidó ételek álltak a középpontban, idén pedig a zsidó világ, a zene, a képzőművészet.

– Milyen érdeklődés kisérte a nyitott napokat? – Az első alkalommal 20─30 ember látogatott el, a harmadikra már 300. Ez sarkall bennünket újabb tervek megvalósítására.
– Mit kell tudnunk az oktatási programról?  – Ez három korosztálynak szól. Egyrészt a szlovákiai magyar iskolákban történelmet oktatók részére, a másik a középiskolákat érinti. A tanulók itt időutazást tesznek a negyvenes évekbe, s egy zsidó osztálytársukon keresztül ismerkednek a zsidó kultúrával és hitélettel, majd történelmi ismereteiket felelevenítve jutnak el a zsidókat diszkrimináló törvényekig, az azt követő eseményekig. A végén felteszik a kérdést: mi lett az osztálytársukkal? A válaszok megrendítőek. A harmadik korosztály az alapiskolásoké. Ők is hasonlóképpen dolgoznak, ellátogatnak a menházba, ahol meglátogatják a Rosenbaum családot, akiknek gyermeke az ő osztálytársuk. Megismerkednek használati tárgyaikkal, ételeikkel, szokásaikkal. A végén a kérdés ugyanaz: Mi lett a családdal?

– Mekkora az érdeklődés az ilyen jellegű történelemóra iránt? Változó. Nagyon jó tapasztalataink vannak például a komáromi Selye János Gimnáziummal, vagy a nagymegyeri iskolával. Igyekszünk egy─egy túlélőt is bevonni a munkába, de már kevesen vannak és egészségi állapotuk sem engedi, hogy ilyen lelki megterhelésnek tegyük ki őket.
– Milyen terveket forgattok a fejetekben?

– A Zsidó Kultúra Európai Napjával együtt tartjuk a Jótétemény Napját, amikor meglátogatjuk a holokauszt túlélőit, egyedül élő, rászoruló társainkat. Folytatni szeretnénk a menház és a zsinagóga belső tatarozását, s a temetőben is sok a tennivaló. Szeretnénk felújítani az Eötvös utca egyik lakóházában fennmaradt rituális fürdőt is.
Kezemben tartom a Hitközségi Híradó egyik számát, melyben dr. Schöner Alfréd főrabbi egy kis csodának tartja az újraéledő helyi zsidó közösséget. S mindennek hátterében egy fiatal testvérpár áll.