EMLÉKKÉPEK

komarno.jpg

 

Gyermekkoromban azt se tudtam, ki a zsidó, ki nem az. A pajeszos szakállas bácsikat kicsit megmosolyogtuk, de mindig elfogadtuk. A hozzám hasonló egyszerű ember szívében sosem volt gyűlölet, vagy megkülönböztetés.

 

Apai nagyszüleim Gyöngyösön éltek. Házuk és mindenük 1917-ben odaégett. Nagyapám szegény iparos ember volt, aki az első világháborúban frontharcos, majd hadifogoly. Nagymamám mosásból-varrásból taníttatta két tehetséges fiát, a katolikus egyház segítségével. Az egyikből katolikus pap, a másikból (édesapámból) kántortanító lett az egri iskolákat követően.

Fabriczius János nagybátyám a Borsod megyei Csokvaományba került plébánosnak. Nagymamám 1936-ban kelt levelében írja: „Az új papot a bíró, a kántor és a sachter fogadja a faluban ünnepi köszöntéssel…”

Akkoriban szerették, tisztelték egymást.

Édesapám, Dr. Fabriczius László, mint boldvai kántortanító levelezőn elvégezte a jogi egyetemet, és kitüntetéssel diplomát szerzett a pécsi egyetemen 1940-ben. Ezzel megindult köztisztviselői ország-vándorló kálváriája.

 

1941 tavaszán Erdélybe, Désre helyezték segédfogalmazónak a királyi tanfelügyelőségre. 1942-ben Érsekújvárra került mint fogalmazó és helyettes tanfelügyelő.

 

Ezeket az előzményeket azért írtam le, hogy elmondhassam, hol, miként jutottak tudomásomra a szörnyűségek, a zsidóüldözések.

Érsekújváron egy betonpadozatú, alacsony kis házat kaptunk otthonunknak. Én akkor tízéves kislány voltam. Öcsém hat, húgom két éves volt. Boldog gyerekek voltunk. Szüleink előttünk nem politizáltak soha, talán féltettek bennünket a minket körülvevő szörnyűségektől.

 

Az artézi kútról hordtuk haza az ivóvizet, ahol egy reggel nagy csődületre lettem figyelmes. Hallottam, amint a helyiek mondják: „ – sárga csillagot kell hordani nekik…, összegyűjtik őket….., egy csoportot már el is vittek..”

Kiket? Miért? – zokogva szaladtam haza. Kérdésemre csak szüleim rémült arca volt a felelet. Ők hallgattak, én sírtam.

Akkoriban az érsekújvári (majd később a komáromi) zárdába jártam polgári iskolába. Sose tudtuk, hogy velünk zsidó kislányok is járnak egy osztályba. Együtt játszottunk, együtt jártunk a hittanórára. Hamarosan az ő kis ruhájukon is megjelentek a sárga csillagok. Pár nap múlva eltűntek a kislányok is. Soha többé nem láttuk őket.

A mi arcunkról is lefagyott a mosoly, nem tudtunk olyan önfeledten játszani, mint azelőtt. Üres padjaikat néha megsimogattuk, de a helyükre soha senki nem akart ülni. Vártuk őket vissza, de hiába, lakat és pecsét került osztálytársaink otthonának ajtajára.

 

1944- nyarán édesapámat Észak-Komáromba helyezték Kir.Tanfeügyelőnek. Komárom akkor már egy „halott” város volt.

 

Mindenütt lakat, pecsét az ajtókon, sötét ablakok. A Csapó utca 13-szám alatt laktunk, utcafrontra néztek az ablakaink. A mi házunk udvarában is lepecsételt ajtók, sötét ablakok meredeztek ránk. Féltünk. Mi félve mentünk ki az udvarra, félve mentünk ki az utcára. Alig hogy megkezdődött a tanév, már abba is maradt.

Jöttek a menekültek, érezni lehetett, hogy közeledik a front. Egyre gyakoribbá váltak a légiriadók. Édesapám éjt nappallá téve dolgozott, szinte napközben nem is láttuk.  Jöttek ez erdélyi, Borsod megyei tanítók, más menekültek, ismeretlenek és ismerősök.

 

Egyre több embernek kellett munka, egyre többnek volt szüksége szállásra, lakásoknál, tantermekben, tornatermekben kellett elhelyezni őket. Rejtőzködnie kellett annak, akit figyeltek, akiket számon tartottak. Úgy keresték édesapámat ezek az emberek, mint igaz barátot.

 

A mi óvóhelyünk Komáromban, az akkori bank alatti pincében volt. Szilveszter éjszakájától húsvét napjáig minden éjjel a pincében aludtunk. Szilveszter éjszakáján az óvóhelyre azért mentünk, mert a részeg németek puskatussal verték be a környéken az ablakokat. Utána már a sorozatos légiriadók miatt maradtunk a pincében.

 

A várban munkaszolgálatos emberek (túlnyomó részt zsidók) voltak, nehéz körülmények között. Édesapám elintézte a várparancsnokkal, hogy minden nap két-két embert engedjenek ki a megyeháza udvarát takarítani, söpörni, havat lapátolni. Itt működött a tanfelügyelőség, ahol édesapám dolgozott. Az udvar hátsó kapuja a Csapó utcára nyílott, ahol mi is laktunk. Nálunk gyakran várta őket egy tál melegétel, vagy egy meleg ruhadarab. Minket gyerekeket ilyenkor előre elküldtek otthonról az óvóhelyre, vagy a belső udvarra néző szobába játszani, hogy ne halljuk a szörnyűségeket.

 

A „bácsikról” másnak nem volt szabad beszélnünk. Én név szerint csak Klein bácsira emlékszem, aki Hódoscsépányba (Ózd mellé) való volt. Nagymamámék szomszédjában volt szatócsüzlete, négy szép gyermeke és felesége veszett oda a haláltáborban.

 

Jól emlékszem arra a perpatvarra, amikor édesanyám kifogásolta, hogy apukám Klein bácsinak adta a télikabátját.   Klein bácsi életben maradt. Mikor a haláltáborból hazatért, eljött hozzánk, és könnyezve köszönte meg apámnak a segítségét.

 

1945 tavaszán még pontonhídon költöztünk át Dél-Komáromba, ahová a hivatalt áthelyezték. Lefokozott magyar tisztek, munkaszolgálatosok, rakták sebtében a teherautóra, majd a hídra az összeszedett holminkat. A parton állva összeölelkezve sírtak.  Vége van! Nincs többé Komárom.

 

Dél-Komáromból a menekültek visszaköltözését kellett szervezni. 1945 nyarán Borsod megye királyi tanfelügyelőjévé nevezték ki édesapámat. Oda is magával vitte Dr. Láng Imrét, kit még Komáromban vett pártfogásába. Miskolcon ő lett a helyettese. Imre bácsi nálunk a hallban lakott, Edit néni és „Baba néni”  (mind erdélyiek) ők az egyik szobában kaptak szállást, mi ötödmagunkkal egy szobán osztoztunk.

 

Miskolcon sok feladat várt édesapámra. A három megye (Borsod, Abaúj, Zemplén) oktatásának átszervezése, majd jött az iskolák államosítása.

 

Több névre nem emlékszem, hiszen tízegynéhány éves kislány voltam akkortájt.

Édesapám negyven éve halott. A háborús eseményekről azóta sem beszéltünk.

Először féltünk a nyilasoktól, majd féltünk az oroszoktól, végül az ÁVO-tól.

Minket, gyerekeket nem avatott a dolgaiba, nem beszélt, csak tette a dolgát, végezte a feladatát. Tudom, nehéz volt neki ilyen körülmények között is embernek maradnia. Jól emlékszem sokszor kimondott elveire: „ …ne hagyja senki el ezt az országot, mert ennek a kis nemzetnek mindenkire szüksége van, és mindenkinek boldogulnia kell ebben az országban..”.

 

Az iskolák államosítását megszervezte, aztán lemondott az állásáról negyven évesen. Éjjel nappal jöttek a zsidó tanítók, barátok, volt menekültek, – „Laci! Lépj be a pártba, mi melletted állunk, segítünk!….”

De ő hajthatatlan maradt. Nem kért az ötvenes évek borzalmaiból sem.

 

Soha nem volt tagja egyetlen pártnak sem. „B”- listázták, lakásunkból is mennünk kellett. Később vidéken tanított még pár évet, majd fiatalon, szívinfarktusban halt meg.

 

Nehéz éveket éltünk meg, és azok is következtek. Végtelen tisztelettel hajtok fejet édesapám becsülete, embersége és önzetlensége előtt. Ő elment, én itt maradtam, mint „osztályidegen” egy egykori királyi tanfelügyelő leánya.

 

Negyvennyolc évig tanítottam. Mindig is imádtam a munkámat. Férjemmel Ludányi Bélával öt gyereket neveltünk fel. Nem volt könnyű az életünk, de életünkben mindig volt célunk.

 

Tatabánya, 2007-01-10

 

Özv. Ludányi Béláné Fabriczius Éva

                          Tatabánya