Jó néhány héttel ezelőtt egy elmosódott fénykép került elém, és egyik tanítványom arra kért, fejtsem meg a képen látható zsinagóga külső oldal feliratát. Általában a szövegek megfejtése nem egyszerű. Az esetek egy részében a betűk elmosódottak, ilyenkor nagyon nehéz kiböngészni. Boldogult Mesterünk megtanított nekünk egy speciális módot, amelyet ő a Vakok Intézetében tanult, hogy nemcsak szemmel lehet látni, hanem tapintással is, és nem utolsó sorban, – hogy egy kicsit biblikus asszociációra is hivatkozzak -, szívvel is. A képen szemmel nem érzékeltem annyira ezt a szöveget, de amikor alkalmam volt e zsinagógát személyesen megnézni, tapintással a bemélyedt szövegeket, a bevésett betűk formáját kezdtem érezni. Becsuktam a szemem és láttam, látni véltem, hogy melyik betű mit jelent. És amikor biztos voltam már egy betűben akkor beírtam a komputerembe. Kicsit jobbra, kicsit balra tapintottam. Ez olyan mintha valaki egy szénakazalban keresne meg egy tűt. Végül is szerencsém volt, mert a modern tudomány egyik csodája a komputer egy különleges programjának segítségével megtudtam, hogy  a Szentírásban hol találhatók azok az idézetek, ahol az első betű pé, a hetedik  betű sin, a kilencedik rés .. A komputernek néhány másodperc után sikerült megfejteni-igazolni azt, amit az ember tapintással és látással igen nehezen, legfeljebb „szívével” láthat. A következő zsoltár idézet íródott ki a képernyőre:  

פתחו-לי שערי-צדק אבא-בם אודה יה 

„Nyissátok ki nekem az igazság kapuit, bemegyek és magasztalom az Örökkévalót”   (Zsoltárok 118.19.) 

Megrendített ez a nagyon ismert szentírási mondat. Most hadd ragadjam ki belőle a שער (sáár) azaz a kapu szót. Engedelmükkel néhány „kapu”-ról fogok beszélni, most az ENSZ által kijelölt soá emléknapon. 

1. שער 

Az első kapu, mely felrémlik, Rómában található, s a magyar köznyelvben Titusz diadalíve nevet viseli. Héberül: Sáár Nicahon sel Titusz. Azaz Titusz diadalkapuja. Ismert egy speciális kapuforma egy különleges építészeti remek, amely a győzelmi kapu címet viseli. Az ilyen diadalkapuk, lett légyen Berlinben, Párizsban, vagy Rómában, egyeseknek dicsőséget hoztak, másoknak nagyon, nagyon sok fájdalmat. Ez a Titusz-félé győzelmi kapu nagy diadalt hozott Vespasianusnak, az ókori Róma egyik legdinamikusabb császárának. Mindenekelőtt azonban  fiának, Titusznak, aki a római hadsereg hadvezére volt, s aki Jeruzsálem ostromát irányította időszámítás szerint 70-ben. A hatalmas fizikai és technikai túlerő következtében, Róma, Vespasianus, illetve Titusz elfoglalja egész Jeruzsálemet. Beveszi Jeruzsálem Templomát, a Szentélyt, Jeruzsálem legszentebb helyét, és elraboltatja onnan a legdrágább szellemi értékeket, mint például a Menórát a zsidóság legősibb szimbólumát, a Kőtáblákat, amelyeket Mózes tanítómesterünk Istentől személyesen kapott és egyéb különlegesen fontos, klasszikus bibliai tárgyakat. Ezeket elviszik Rómába. Emberek százezreit, millióit ölik meg a korabeli Júdeában, az egykori zsidó országból csak egy kicsi töredékterület marad. A hadifoglyokat az impérium fővárosába szállítják. A győzelmes hadsereg katonái, fejükön babérkoszorúval, vállukon a Menórával, körülveszik a foglyokat, és átmennek a diadaloszlop alatt, Titusz diadalíve alatt. Mindez a polgári időszámítás szerinti 83-bantörténik, 13 évvel Jeruzsálem eleste után. 

Honnan ismerjük a jeruzsálemi templom Menórájának hiteles formáját? A győztes önmagát és a legyőzöttet egyaránt felvésette Titusz diadalívének belső reliefjére. Az egyik „legszebb” építészeti emlék Rómában, számunkra az egyik legtragikusabb, mert ez volt az első (?) genocídiuma a zsidóságnak, ez volt, a holocaust prefigurációja 2000 évvel korábbról. Elpusztult akkor majdnem az egész zsidó nép.  

Mikor Rómában jártam, az első utam Titusz diadalíve elé vezetett. Egy régi zsidó hagyomány szerint a hitéhez kötődő zsidó ember nem megy át Titusz diadalíve alatt. 2000 évvel ezelőtt átvittek bennünket, mi nem megyünk át alatta. Ott álltam Titusz diadalíve előtt és meditáltam. Átmenjek? Hiszen 2000 évvel ezelőtt elpusztítottak bennünket, s ennek „dicsőségére” emelték e diadalkaput. Másrészt azonban pont most kellene átmenni alatta. Megmutatni, hogy Isten népét nem lehet elpusztítani. Hogy azokat az embereket, akiknek a szívében ott lakozik a hit, azt a történelmi traumák, sem tudják elpusztítani. Ugyanis van Valaki, aki ezt nem engedi, aki vigyázza az ő népét. Még akkor is, ha a mi képességeink kevesek, minimálisak, hogy fölérjük az Ő döntéseinek a súlyát. Végül is –ugyan hű maradtam a tradícióhoz – de zsebemben az ereci útlevéllel, belülről megnéztem a híres domborművet. 

2. שערSzabolcsban, egy Szatmár megyei kicsiny faluban születtek a szüleim.  Édesapám Csengerben, édesanyám a szabadságharcos Esze Tamás falujában, Tarpán. Én a háború után születtem. Édesapám 46 éves volt, Anyám meg 43. Édesapám egész családját elvitték Auschwitzba és mindenkit meggyilkoltak. Anyám családját is deportálták, ő „szerencsésebb” volt. Az ő családjából „csak” 20 embert gyilkoltak meg Auschwitzban. A tábor felszabadulásának 60. évfordulóján elmentem „ a világ legnagyobb zsidó temetőjébe”. Amikor megérintettem a koncentrációs tábor falát, amikor megláttam azt a bizonyos kaput, – és ez a második kapu, amiről beszélek – amelyen olvasható:   „Arbeit macht frei”.  Láttam a feketén üszkösödő falakat, a krematórium szörnyű száját.  láttam azokat a kis csilléket, amikbe az elgázosított embereket beletették , és beküldték a kemencébe. Füstként szálltak fel a magasságokba, összeszorult a szívem. Belebetegedtem. Amikor ott álltam abban a Birkenau-i barakkban, ahol talán mindkét nagyapám, s apám is állhatott, meg a családtagjaim. Ott mondtam el a Káddis imát  

„Jiszgádál v’jiszkádás sömé rábo” 

Kijöttem a koncentrációs táborból… Másnap visszatértünk oda, de valahogy alig volt erőm bemenni a barakokba. Magamra öltöttem a táliszt, és a tfilint, s mintegy nyolcvanad magammal a „S’má Jiszráél Adonáj Elohénu Adonáj Echád” „Halljad Izrael az Örökkévaló a mi Istenünk az Örökkévaló egyetlenegy” mondatot mormoltam.  

S azt gondoltam, drága Úristenem ott fent az örökkévalóságban, mondd meg a hozzátartozóimnak, hogy én most ugyanazon a helyen imádkozom, ahol ők 60 évvel ezelőtt, ugyanazt az imát mondom el ugyanazzal a dallammal, mint ők.  

Ám abban a pillanatban az unokáim arca villant fel előttem. Ők már Izraelben születtek, és csak héberül beszélnek. Ekkor fellélegeztem, s kicsit megkönnyebbültem…? 

3. שערA harmadik kapu néhány hónappal ezelőtt készült el Németországban. Münchenben avatták fel egy-két hónappal ezelőtt Európa talán legnagyobb zsinagógáját. A Német Szövetségi Köztársaság indíttatva érezte magát, hogy az egykori „Reichskristallnacht” tragikus emléknapján új zsinagógát avasson. A zsinagóga kapuját egy magyarországi, szentendrei mesterember készítette, hogy pontosabban fogalmazzak, készült  a Lehoczky Kft műhelyében. (Lásd: Kertész Péter Pultzer-diijas újságíró blogjában, 2006. okt. 7. Valamint: Wagner István: Bajor zsinagóga magyar bronzkapuja. ÉS. 2006. nov. 3.)  

Mielőtt felavatták volna a zsinagógát, Arthur Schneier, régi barátom, hívott fel telefonon. Schneier rabbi Ausztriában született, majd az Anschluss elől a 30-as évek végén Magyarországra menekült, és Pesten a Zsidó Gimnáziumban tanult. A háború után kikerült Amerikába, és ott az egyik legtekintélyesebb zsinagóga, a ParK East Synagugue rabbija lett. Mikor Amerikából Magyarországra visszakerült a Szent Korona, ő is az amerikai delegáció tagja volt.  

Izrael volt főrabbijával együtt ő avatta fel az új a müncheni zsinagógát. A zsidó templomhoz vezető úton a chupá, azaz esküvői baldachin alatt vitték a rabbik a Tórát. Az Örök Törvényt. Az Isten által az ember számára adott elvehetetlen és elidegeníthetetlen törvényt. A Tórával léptek be a müncheni zsinagógába, és Schneier rabbi úgy érezte, hogy meg kell osztania velem a pillanat varázsát. Jellegzetes angol akcentusával azt mondta, „Itt állok a müncheni zsinagóga előtt, amelyet több mint 6 évtizeddel ezelőtt elpusztítottak, felégettek, felgyújtottak, s most visszaviszem oda a Tórát, mert azt nem lehetett elégetni!”  

Embereket meg lehetett semmisíteni. Hatszázezret, hat milliót Európában. De azt a szellemet, amit Isten az embernek adott, amely a Kőtáblára vésetett, amely Szent Könyveinkben belefoglaltatott, azt sem elégetni, sem elpusztítani nem lehetett és soha nem is lesz lehetséges. 

Van, aki vigyáz ránk. Aki nem alszik, nem szunnyad! Ő, Izrael Őrzője!